Hurok
Ismeretlen eredetű irástöredék



Hang bekapcsolása


2035. július 28.
Városállamok Szövetsége Dunacity,
külvárosi számítógépbontó.
Talált dokumentum

Valaki felhívott, hogy mondjak öt rövid mondatot Atlantiszról. Bár úgy tudom Nan Madol-ból származom, szüleimet kicserélték, rokonaimat eltüntették, mégis életem legnagyobb részét Atlantiszon töltöttem.
Mondhatnánk Atlantisz elpusztult, de vajon elpusztult-e? – A bizonyítékok hol vannak? Hiszen semmi sem utal arra, hogy Atlantisz valaha is létezett. Nincs Legfőbb Gonosz se, mint ahogy az emberek sem szolgaként élnek, nyomorban, kiszolgáltatva élősködő emberhez hasonlatos lényeknek. Nem, ma egyáltalán nincsenek cinikus gazdasági érdekek. A humanizmus, mint alapvető érték átszövi a mindennapokat.

2023. december 15.

Nem vagyok ember. Csak organizmus, szerves vegyület. Egy faj mutáns tagja. Egy kellemetlen gondolat. Idegen vagyok ebben az országban: Betolakodó. Az anyámból tolakodtam magam ide.

2019. május 15.

Azt álmodtam, hogy elfelejtettem a betűket. A teljes abc-t. Aztán már szavak sem jutottak eszembe, sem mondatok. Aludtál, de valami rosszat álmodtál, Verítékben úszva, a hálóruhád nyirkosan tapadt testedre, tagjaid dobáltad. Meg akartalak szólítani, felébreszteni, de nem tudtam nem ismertem fel a szavakat. El akartam venni, leszakítani, magamba szívni félelmed, rémálmod. Felálltam, kétségbeesett járkáltam ebben a hosszú és keskeny szobában. A nyitott ablakon a függönyt lágy szellő lengette. A kinti némaság és a virradat halovány fénye eszembe jutatta az első betűt. "Ö" Aztán az "L", majd az "E". - ŐLELÉS! Eszméltem fel. Letérdeltem melléd, reszkető, rángó, vonagló tested mellé. És először lágyan, majd erősen, egyre erősebben magamhoz szorítottalak. Felébredtél. - Valami baj van? Néztél rám kissé meghökkenve. ÖLELÉS, nyögtem ki nagy nehezen, aztán jöttek a többi szavak, teljes mondatok, Egész történetünk. Nevetni kezdtél. - Ez minden? De hát ez nincs is befejezve...

A doktor kollégájára nézett, kissé félrevonta. - A fickó maga szerint őrült? Nézze, válaszolta, gyógyíthatatlan esetekkel foglalkozunk. Bizonyos szempontból szentek, de a leginkább gazemberek. Meg akarják úszni a dolgokat. Menthetetlenek, mert önmaguk ellen dolgoznak. Ahogy maga is. Tudott egyen is segíteni? Nem tűrik, érti! Gondolja csak meg.
A férfi ezalatt remegős kézzel, számolgatta cigijét, elég lesz estére. Hazafelé még nyitva az üzlet! Fehéret vagy vöröset? Semmi kétség a vörös volt a kedvence. Bár azt is utálta. Jobb lenne mégis a fehér? Félt a sírástól, félt a gondolataitól. - Bassza meg, nem fogok félni többé! Tudta hazudik. Mindig fél. - A bátrak nem félnek! Biztatta magát, mint a hamis kártyás, ha vesztésre áll mégis a játszma. Kint az utcán egy dallam jutott eszébe. Lerogyott egy padra, nem akarta, hogy lássák. Nincs itt. Nem robognak füstös járművek, nincsenek bámész emberek, nyugodtan zokoghat. E egy mondata visszhangzott benne: "Mondtam már rég, örök esküm lett volna szerelmem feléd."

- Pénzt kellene adni az embereknek. Mindenkinek, hogy legyenek végre boldogok. Legyen mindenki kivétel nélkül boldog. Legyen lakása, legyen nője vagy pasija. Mindenki legyen igazán szép. Mindenki csinálja azt, amit szeret. Aki képeket akar festeni, had tegye. Állítsák mind ki! Fessen mindenki tudatosan rossz műveket. Írjanak olyan könyveket, amelyek tudatosan rosszak. Giccses verseket, buta történeteket. Énekeljen minden hamis torok! Bömböljenek végre igazán tehetségtelen operaénekesek! Az egész világ egy fürdőkád, egy fürdőszoba, ahonnét kihallatszik az éktelen óbégatás. Alapítson, aki akar új vallást, avasson új isteneket. Éljen a szerelem! Mindenhol lehessen szeretkezni! Minden ember terjesszen vicceket, olyanokat is, amin nem lehet röhögni! A templomokban a papok ízléstelenül forgassák ki a szent tanokat! Táncoljon az egész rohadt, kurva világ! "

A gondolatok csak úgy, mint a szavak amelyekkel kapcsolatot teremtünk, vagy a tetteink, nyomot hagynak bizonyos értelemben. Ahogy a vízbe dobott kavics, körkörös hullámokat ver, aztán elhal. Végül a meder aljára ér, és idővel ellepi a hordalék. Ez lenne a magyarázat a kavics felelőtlenségére, önmaga jelenvalóságának és megismételhetetlenségének extázisában? Ott a meder alján? A hullámverés az, ami egyetlen értelmet adhat életünknek?

A folyó, a part, a szakadék, a hegycsúcs, és minden egyéb, a természet vagy a városok, a falvak, az emberek, egy idegen bolygó ellenséges, ijesztő valósága.

Szeretnék látni egy paprikapiros Jaguart, tele csótánnyal a naplemente fényében ragyogni. Lábszagú spray-t akarok fújni a város legszebb lotyójára. Titokban hányni az operabálon. Charme-os, hazug tündéreket bámulni, fojtogató kacagással.

Az asszony a tévét nézte. Nem, nem a műsort, hanem a villódzó színes képernyőt. Nem figyelt. Utálta még a szót is: Asszony.

Szemetet kavar a langyos déli szél. A fennsík sivár növényzettel benőtt dombocskái között egy férfi gödröt ás. A gödör egyre mélyebb. A férfi arca egyre koszosabb, fehér ruhája szintúgy. Megtörli izzadt homlokát, sebtében körülnéz. Elszántan megragadja az ásót, a rögök egyre tempósabban röpülnek kifelé. A gödör lassan elnyeli a keményen dolgozó embert. Csak az ásója hegye látszik, a kirepülő földarabok végül már az se, csak a piszok és a szélben körkörösen kavargó szemét.

2021. június 21. Pszichátriai megfigyelő

Banális mint egy szappanopera. Mégsem tévét néz a szem. Kettőnk szeme, azaz négy most a titkos szám. A perceknek, óráknak, éveknek nincsen jelentése. 
- Én voltam, te voltál, ezek történtek? Veled? Velem? Ha megtörténtek, akkor valóban létezésünkdokumentumai? Nem tudom, te hogy gondolod, de nekem a múlt nem létező valami. Nem tudtam azonosulni vele, csak elviselni. Kibírni. Időt nyerni. Várni, hogy elkezdődjön valami. Milyen szereposztás lesz? Én leszek, aki majd felgyújtom a házat? - Gyújtsd fel, gyújtsd fel a házad! - Már minden lángol és a füstfalakon szivárványíveket húznak perverz vágyak. Aztán kinézek egy másik ablakon az utcára. Lám ott megyek! Te erről semmit nem tudsz. Gyomormosás után vagy.  Életre keltenek, egy másik menetelésbe parancsolnak. Cinikus hóhérokat keresek, mondjuk tavasszal. A vérpadig vicceket mesélnek, elröhögöm magam. A szemtengelyem kancsal, dupla látás időben és térben.

Az az állítás, hogy a halál után nincs semmi, az merő optimizmus. Nem, nem vagyok halott, a pokol hangjait hallgatom.

2016. december 8.

Álmomban a Nyugati pályaudvar peronján csókolóztunk, előttünk egy régimódi gőzmozdony dugattyúi sisteregtek. Méregzöld hosszú szoknya volt rajtad, bordó, szőrme szegélyű kiskabát takarta mellkasod. Hajnalodott a nap a keleti oldalon a Podmaniczky utca felől éppen a házak fölé emelkedett, fénye kibontott hajad súrolta. Szemed könnyes volt és az ellenfény különös izzással töltötte fel. A sistergéstől, amit az izzadó gőzmozdony lövellt ki nehezen lehetett érteni a szavad. - Nem, nem maradhatsz itt! Ismételgetted és húztál magaddal felfelé a vagon lépcsőjén. - De hát nincs is jegyem! Próbáltam válaszolni zavartan. A fejed ráztad most már vadul: - Nem érted! Ide nem kell semmiféle jegy! Azonnal szállj fel! Mezítláb voltam és éreztem a hideg vaslépcső durva érintését, ahogy lépdeltem felfelé. Fent a vagonban egy üres kupéba lökdöstél be, majd szemben velem leültél. Kihívóan rám villantottad szemeid. - Most már itt vagy! Innen nincs visszaút, sem állomás, sem leszállás soha többé! Nevetni kezdtem, a vonat nagy rándulásokkal elindult. - Ne nevess! Soha többé nem fogsz már emlékezni semmire! Még a nevedre sem, csak énrám! A vonat belülről egy különös terű szobarendszerré alakult, tükrökkel, nehéz faajtókkal - néha beszédfoszlányok keveredtek a zakatolásba. De senki mást nem láttunk magunkon kívül. Kinéztél a havas tájra és a meglepetéstől eltakartad a szád, mert a tél robogás közben átalakult, és pillanatok alatt nyár lett, a fák lombot növesztettek, majd villámlani kezdett és trópusi zivatar tombolt. Hátradőltél a plüssel bevont ülésen. Szétnyitottad a kabátod, alatta meztelen melleid ragyogtak. Elbűvöltem tekintettem rád. Izgatottan magadra mutattál: - Nem látod, nincs rajta mellbimbó? Olyan vagyok, mint egy szobor, csak organikus! Nincs itt helye másnak! Nem szülhet ezen a vonaton senki! Dzsekim zsebéből lila színű lapos üveget húztam elő, benne könnyű folyadék. - Igyál! Adtam át az üveget. Megragadtad és a palack rézkupakjába töltöttél majd lehajtottad. Utána magam is ittam egy nagyobb kortyot majd visszacsavartam a rézkupakot a lila laposüvegre. Ettől a pillanattól kaotikus lett az álom, mint valami LSD trip, erotikus pózokban láttam magunkat, aztán virágszirmok sodródtak be a robogó vonat lehúzott ablakán, nyomába ezernyi apró pillangó. Teljesen ruha nélkül voltunk, de a testünk nem a megszokott volt, hanem kristályosan tiszta ragyogás. Mindenhonnan énekhang visszhangzott és valami tompa monoton ritmus.

A vasútállomás kihalt várótermében dermesztő csönd. Por szitál a ferdén bevilágító neon-fénysávba. A férfi zsebébe süllyeszteti kezét, majd kiüríti a zsebpiszkot a csikkekkel teleszórt piszkos sakktábla kövezetre. A halovány derengésben a falon néhány obszcén falfirka és trágár mondatok rajzolódnak ki. Balra pillant. Ekkor veszi észre a táskát a pad mellett a földön. Ahogy közelebb lép látja: nem is táska, hanem női retikül. Rózsaszínű, türkiz-zöld szegélyezéssel, kopott sárgaréz csattal. A vállszíj is türkiz-zöld színű. Megfordul és abban a pillanatban egy robogó vonat hangja és a végtelen hosszú szerelvény látványa dermeszti meg az idő horizontját. A kocsik végeláthatatlanul gördülnek egymás után, kivilágított kupéablakok mögött nem ül senki. Aztán hirtelen újra csend. Távozni készül, de mintha egy sóhajtás hallatszott volna a retikül irányából. Mély és szomorú női sóhaj. - Nem, ez nem lehet, - gondolja - nincs itt senki.

2020. október 16. Ismeretelen helyszín

Kissé elhízott, ugyanakkor mégis nőies test terpeszkedett a trónhoz hasonló karosszékben. Ruházata méregdrága bársonyból készült lila kosztüm; a közepesen dekoltált felsőrész mögül kikandikáló mellkast súlyos gyöngysor ékesítette. Arcára valahonnan árnyék vetült, ami elrejtette vonásait. Doktor Parach Zita, a Városállamok Szövetségének elnökasszonya összezárta combjait. – Se ki, se be! Hahotázott. – Hagyományaink szerint minden állampolgárnak a szabadulás illúziójáért történő havi befizetések számlaegyenlegén rögzíteni kell minden mozgásfázisban érzett kellemes érzés adóját, ami nem kamatmentes kötelezettséget ró a teherviselő félre! Combjai szorításakor veríték cseppek hullottak a patika tisztaságúnak nem mondható hivatali büfé műmárvány padozatára. Szinte énekelt a hangja, igaz kicsit torzan és hamisan: - Fortunatus Bastardus! Kicsi, manóformájú, nemében meghatározhatatlan emberke közeledett tvisztelő mozgással a szomszédos sötét teremből a büfé félhomályos szegletében ülő, felcsúszott szoknyájú elnökasszonyhoz. Pöttyös, szürkéskék kötényt viselt mohazöld nejloninggel és zsírosan csillogó, sárgás színű csokornyakkendőt. A verítékcseppek cseppek addigra már tócsáva növekedtek. Fortunatus Bastardus féltérdre ereszkedett és betegesen alázatos mozdulattal repedezett tenyérével merített belőle, majd mohon lefetyelni kezdte az egyre inkább szürkés-vörössé váló undorító folyadékot. A szürcsölésbe váratlanul régimódi pénztárgép csörömpölése vegyült, valamit számlázott a láthatatlan személyzet. A bepárásodott ablakon cikázó esőcseppek futkároztak, valahonnan kintről kutyavonítás, gyermeksírás, káromkodás valamint egy mozgólépcső hajtóművének kattogása is hozzáadódott a zajokhoz, amit a folyamatos szürcsölés tett még elviselhetetlenebbé. - Minden cseppje aranyat ér! Fröcsögte a torz manószáj. - Asszonyom! Drágaságom! A törpe elsírta magát és kötényéhez hasonló mintázatú piszkos zsebkendőbe fújta kelésektől éktelen, mitesszeres orrát. Parach Zita átadta neki a pumpát. A manó vadul utánakapott, kéjes vigyor vonaglott arcán, egy mozdulattal félrerántotta a kötényét és a pumpa szelepét a köldökébe tömte. Szandálos lábával esetlen igyekezettel pumpálni kezdte magába a levegőt. Mikor készen lett gyorsan parafadugót nyomott a szelep helyére, de így is hallani lehetett egy szellentéshez hasonló szisszenést. A büfé váratlanul sötétségbe borult, mint valami színpadon, s már csak hangok hallatszottak: Csoszogás, nyögés, és zihálás: a párzás eltúlzott hangjai…. Mintha soha nem akarna megvirradni.

Teljesen sötét, fény nélküli, üres teremben a hideg durva kövezeten ülök. Semmit nem látok, elnyel az űr. Tudom, hogy van egy másik koromsötét terem, ahol te létezel. Falak választanak el, de érzem véred áramlását, szíved dobogását. Tehetetlen vagyok, magamban beszélek. Saját hangfoszlányaim csengenek visszhangként némi késéssel fülemben. Pánikszerűen tapogatom a falakat kijáratot keresve. Egy ajtóba ütközik vakon kotorászó kezem. Nem találom a zárat sem a kilincset. Rugdosni kezdem az ajtót, majd ököllel teljes erőből verem. Valami meleg folyadék csorog csuklómra: saját vérem. Sírásod hallom és hívó hangod… Reszkető testem a földre rogy. Telik az idő. Hosszan és kíméletlen lassan. Aztán az idő is megszűnik, A semmi jelenléte körbezár. Váratlan egy fénysáv szűrődik ajtó alsó nyílásán. Keskeny, de egyre élesedő fénysáv. Feltápászkodom, botorkálok a fény felé.Az ajtó magától kinyílik.

Érts meg valamit!
- Mondta E. - Ha én szerelmes leszek beléd, ahogy az ma is történt, én csimpaszkodom! Én folyamatosan szexelni akarnék! De ez nem megy, mert akkor tényleg megőrülök. Mert olyan bűntudatom lenne, amibe így is, de akkor pláne pusztulnék, s még terhelnék is vele! Szeretlek. De egy órával se később megkérdenéd éhes vagyok-e, mondanám nagyon...

Be kell tiltani az alkoholt, a drogokat, a szexet, és az öröm valamennyi ismert formáját. Tegyük kötelezővé a bűntudatot és vezeklést. Legyünk lelkileg igazán nyomorékok!

Aki az igazságért harcol, annak a fizetsége az igazság. Ám az emberek jelentős része mintha mégis kevesellné ezt…

2027. április 12.
Alternatív Kommunikációs Iroda

"Nemzetek lesznek, és nemzetek vesznek" De ilyen lassú, a csúszó-mászó nyálkás vonaglására emlékeztető haláltáncot talán még nem láthatott a világ.

"A szolidaritás tüzes kábulatában a népek önként vetik magukat a szolgaságba és még dicsőítik is a korbácsot, amellyel ütik őket."

1980. november 21. Józsefváros, Nap utca

A szoba olyan rendkívüli kuszaságot, elhanyagoltságot mutatott, mint valami menedékház, vagy hajléktalanszálló. Bár egy tényt mindenképpen meg kell állapítanunk. 1980-ban nem voltak hajléktalanok. Az ablakok a Nap utcára néztek, ami csak nevében hordozta a fény és az élet izzó ragyogását. Maga az utca is olyan volt, mint ahol soha nem süt ki a nap. Se éjjel, se nappal, hanem valami félhomályos, szutykos derengés. Omló vakolatú házfalak, golyó ütötte sebhelyekkel, elhanyagolt, húgyszagú kapubejáratok – mindent beborító szürkeség. Az embernek néha olyan érzése támadt, mintha az összes szín eltűnt volna, még a járókelők arca is szürkére lenne festve.

A kopasz fát nézte a ház előtt. A diófát, ahogy az éjszakai ködbe kapaszkodik, ágak a semmibe. Aztán a rozsdás kertkaput. A fű az olvadó hó alól szutykosan lélegzett, haladék a téltől, haladék a jövőtlen időtől.

"A szavak meghatározott jelentése, ennek a társadalomnak a jelentése. Soha ne feledd, hogy az ellenség nyelvén beszélsz, az ellenség gondolatait gondolod."

. „ - Már megint minden csupa vér!” Az ember hiába takarít egész nap!"

Maga elé bámult, letörölte verítéktől gyöngyöző homlokát. Nehezen vette a levegőt, mintha aggastyán lett volna. Feszültségét enyhítendőn, lehajtott fél deci kommersz gint, majd összerázkódott, de érezte a szorongása csökken. Édesanyja járt eszében, azóta se tudott kimenni a temetőbe, pedig már hat év eltelt azóta. Milyen pokoli élete lehetett szegénynek. Annyira zárkózott volt, mint egy ikon, egy holografikus képződmény, térhatással, de felismerhető tartalom nélkül. Szinte semmit nem tudott róla, csak jobbára zavaros legenda-szerű történeteket, valami ködös múltról, ugyanolyan ikonszerű nagyszülőkkel, és immár örökre rejtve maradt titkokkal. .

Mindent elfedő porréteg. Semmire sem akart emlékezni.

Fárasztó dolog gyűlölni. Munka. És én utálok dolgozni.

Anyám és apám. - Nem tudtam szeretni, de megérteni talán ma már képes vagyok őket. Vagy ha megérteni nem is, de együtt érezni velük, vagyis érezni azt a szánalmat, amit veszendő emberek hanyatlása, bukása nyomán képes érezni az ember, ma már talán tudom.

Egy varjú keres élelmet az út menti mocskos fűben. Talán talál.

A Kánai út vége.
Elöljáróban mindenképpen le kell szögezni, hogy az írás címében szereplő Kánai szónak semmi köze a keresztény Jézus történethez két okból kiváltképpen: Az egyik, hogy a bibliai történet vidám, a másik, hogy azidtőtájt nem ismerték még a tablettás borhamisítás tudományát.
A Kánai út Dél-Buda határában terül el egy újonnan épült lakóparkot szel ketté; nyugati oldalán a játék építőkockákra emlékeztető negyed, a keleti oldalon pedig a Magyar Labdarúgó Szövetség géniuszait foglalkoztató irodaépület, míg délen, kissé lentebb, a régi patakból duzzasztott műtavak közelében a SPORTMAX nevű uszodakomplexum várja a luxus terepjárón érkező pénzcsinálástól megfáradt vendégeit. Valamiről írni, pontosan olyan, mintha nem írna semmit az ember. Nem írni. Valaki ír. Beszél. Megjelenít. Pontról pontra lépésről lépésre. De elvesznek a fogalmak. Eltűnnek. Halottak volnánk? Bár mozgások vannak, és hangokat formáló szájak. A beszélőszerv: a gégefő, a torok, a szájpadlás és a nyelv bizony működik, semmi kétség. Pantomimszerű mozdulatok a mellső végtagok kalimpálása segítik, illusztrálják a nehezen értelmezhető hangsorokat, talán mondatokat. Nem voltak sokan a pénztárnál a szupermarketben. Estefelé a jól öltözött kertvárosi zombik még inkább fantomszerű mozgása mellett valódi emberi lényt pillanthatott meg egy éber szem. Piszkos volt és elhanyagolt. Az arc réveteg volt, de a hang, amit kiadott tagolt és értelmes. Tréfálkozni próbált a robotokkal. Azok nyomorultul erőlködve lesütötték a tekintetüket, és félreérthetetlen mimézissel adták át egymásnak a riasztó hírt: – Ez az ember büdös. Némelyikük fásult legyező mozdulattal jelezte: Semmi közünk az emberhez. Egy finomnak nem mondható hang, a pénztárosnő nevezetű automata a következőt susogta: – A gyomor nem bírja. Mintha ő is, ugyan géphez kötözött rabszolga, de rokonszenvezne a szagokra finnyás kertvárosaikkal. Mintha röpke pillanatokig, a gazdagokkal való együvé tartozást is átélhetné, ugyanazt, mint otthon a tévé előtt szappanopera nézés közben. Valahonnan a sor végéről egy hang, kissé érthetőbben intonált, közbevág: – Nem asszonyom, nem a gyomor, a nyomor, érti…Az ember három üveg tablettás bort vitt magával, le a kanyargó betonúton, keresztül a tóvárosi Kánai útnak csúfolt lakóparki lélekvesztőn, a villamossínek mögötti bozótosban rejtőzködő nylonsátrához, haza az övéihez…

2030. augusztus 1.
Az első betű. Aztán egy szó, szavak mondatok. Összetett mondatok egymás után a téridő hullaszagú múlásában. Ott voltam. Igen ott. Megtörtént. De miről van szó? Miről beszélne a száj helyett a komputer? Az ízekről, az illatról, egy hangról, egy mondatról, vagy a látványról, ahogy lecsúszik rólad a ruha? Ez lenne a történet magja? Vagy csak a vágyakozásé, egy elfojtott vágyé, ami néhány órára, napra, hetekre - mindössze két hónapra teljesülni látszott? - Ne gondolj most rá! Ne gondolj rá és egyáltalán ne gondolkodj! - Nem. Nem. Nem történt meg! Hazudok hosszú évek óta. De ha mégis megtörtént, akkor miért hazudok? - El kell viselnem. - De mit? - Talán az idő roskatag terhét, ahogy éjszakánként végre ágyamba kínoz. Többmint két évtized. Lassan negyed század. - És akkor mi van? - Ezért tettem magam tönkre. És mindent, ami élt, élni vágyott körülöttem. Egy reszketeg szivárvány a kormos ház falán, amit egykor magam lobbantottam lángra. Azt mondja a száj, ez a szerelem. A lassú folyam tanú rá.

Hideg piszkos, sárgásszürke neonszínek. Minden mintha le lenne hányva. Egy fél fordulat jobbra, és valóságan is ott van az emberi jelenlét bizonyítéka: Hányás az oszlop mellett…

"Kellett legyen a város burkán valami... egy sérülékeny pont , egy részecske, amely gyenge, ám mégis képes arra, hogy megmozdítsa, felforgassa az egész rendszert. Ez volt az , amelyről a szövegek nem tájékoztattak, bujkáló természete, rejtőzködő életformája miatt, ám mégis szilárdan éreztem, létezik. Valahogy így nevezhették magukat egymás között: Az Ellenállás ..."

–Ikarusz halott. Jelentette egy hang a miniszternek.
– Itt nem-igen lesz egyhamar röpködés!



VERSEK | INDEX | TOP |HYPERTEXT