Zala Gáborral tíz évvel ezelőtt ismerkedtem meg az Iparművészeti Főiskolán.
Meglehetősen nehezen viselte a kötöttségeket, de szeretetreméltó, közvetlen és vibrálóan tehetséges hallgatóm volt. Ő hívta fel a figyelmemet Kaposi Tamás művészetére, mely életre szóló élményem lett. Gábor tehetségének különös természete volt. Bármilyen formában fejezte ki magát, a tanulmány, vers, festmény vagy film azonnal műalkotás-szerű komplettséget mutatott. Paradox módon azonban ez az egység többnyire igen zaklatott töredékekből állt össze. Látszólag nem sok gondot fordított az igényes kivitelezésre, valójában épp a mélységes ellentmondások kiélezésére törekedett. Gátlástalanul engedte szabadjára tehetségét, s már-már irreálisan intenzív figyelmét. Ijesztő és elbűvölő volt egyszerre ez az állandó kockázatvállalás. Teljes személyiségével jelent meg az alkotásban, ahogyan a hétköznapi létezésben is elviselhetetlen vakmerőség jellemezte. Nem ezen a földön járt, az ő útja nem innen való volt. Riadtan néztem ezt a vad zuhanást. Egy idő után elfogytak köztünk a szavak. Érvénytelenné vált kedvenc gondolatom is, hogy csak az alkotás számít, az élet ehhez képest magánügy. Nem vitatkozott velem, de tudta, hogy az ő útja más. Sokat beszélgettünk fontos dolgokról, de nem tudok visszaemlékezni; elfelejtettem e beszélgetéseket. Így próbáltam menekülni előle és magam elől. Az biztos, hogy utoljára úgy köszöntem el tőle: - Gábor, ha egy mód van rá, élj tovább! - Mint mindig, ezúttal is figyelmesen meghallgatott, de nem hagyta befolyásolni sorsát.
Minden halál fölött emberek döbbenete és csillagok csendje honol. Nincsen magyarázat, csak riadt magyarázkodás van. Gábor létezése ezen a világon folyamatos kihívást jelentett az úgynevezett valósággal szemben. Halálával ez az ijesztő üzenet megállt a levegőben fölöttünk. (2001) Zala Gábor hangja