Harakiri most
Évek óta, mióta meghalt, éreztem, hogy írni kellene Szilágyi Cs Tiborról.
Aztán mégis üres maradt a lap. Nem írtam.
Ilyenkor arra gondolok - szabadon citálva Wittgensteint - hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Több oknál fogva
1. Képtelenség írni róla
2. Nincs értelme, hogy írjunk róla
3. Személyes fájdalom akadályoz meg az írásban
4. Nincs kellő távolság, hogy objektív véleményt formáljunk felőle
Akit szeretünk, arról képtelenség objektívitással írni.
2003 nyár elején halt meg váratlanul, a diagnózis szerint leállt a szive.
Van ez így, az embernek leáll a szive, egyébként az orvosi diagnózisokról alkotott véleményem nem tartozik
most ide, és túl messzire vezetne. Tüdőgyulladás és szívleállás, ez állt benne, hogy pontosabbak legyünk.
Reménytelenre fakult jövő. Kifakulás paradoxon. Ha elfogy a remény leáll a szív?
Aztán az ember talán kicsit félénken megkérdezi önmagától: - Miért, volt valamikor remény? Volt valaha ilyen időszak ?
Mivel vagyunk egyátalán azonosak akkor?
Egyedül a halálunkkal. Azt hiszem. Tehát végül is semmivel. A személyiség lázad – lázadás pedig nem vezet sehova.
Maximum lezárul az ifjukor. Bizonyos életkor után már kínos dolog a lázadás.
Úgy harminc felett kifejezetten az. De mi van, ha egyedül elfogadható létállapot csakis a lázadás marad?
És gyűlnek a jószándékú hazug, opportunista, gyáva alakok - akik majd nevetgélnek rajta, veregetik a vállát bölcs tanácsok kíséretében.
Ez még a halálnál is rosszabb...
Elmondta azt, amit el kellett mondania. Aztán meghalt. Nem akarta megvárni a véleményünk.
Nem akarta hallgatni a bölcs tanácsokat, de más egyebet sem.
Félt tölünk. Jogosan félt. Gondolj csak bele.
( Írta: Seishinbyouin )